A MáSzínház csapata gőz erővel készül a 2017-es Swimathonra, ahol a KépMás előadásuk továbbjátszásáért fognak úszni! Bakonyvári Krisztina beszámolója. 

A MáSzínház 2017 áprilisában mutatta be KépMás című integrációs színházi előadását, amelyben három sérült és két ép értelmű színésznő játszik egyenrangú partnerként közösen. Az előadás a női identitás kérdését vizsgálja a sérültség vonatkozásában: mi a mai nők helye és szerepe a társadalomban? Mik a mai nők céljai, vágyai álmai és hogyan változnak ezek, ha sérült nőkről beszélünk? Mit jelent sérültnek lenni és mit jelent normálisnak?

Talán a sors akarta így, de a KépMás projektért úszó csapat tagjai mind nők. Húsz különböző nő, más álmokkal, vágyakkal, célokkal, eltérő családi háttérrel és mindenki a saját történetével.

A hétvégén sor került arra, hogy ez a nagyon bátor, kivételes húsz nő találkozzon a MáSzínház társulatának tagjaival, akik vállalták, hogy fizikailag, mentálisan, lelkileg támogatják az úszókat a kampány alatt, felkészítik őket a nehéz helyzetekre és tiszteletbeli edzőként felelnek értük.

16:00 órakor a Jurányi Ház, Füge termébe lépve ott találtam magam 21 kíváncsi, várakozó tekintet kereszt tüzében, miközben odakint hét ágra sütött a nap, mi pedig egy meleg teremben ültünk körberakott székeken. Végignéztem a várakozás teljes, reményteli pillantásokon és úgy éreztem, hogy én egy nagyon különleges titok birtokában vagyok, egy olyan titokéban, amit nemsokára ők 21en is meg fognak tudni és ha most elmondanám, biztos nem hinnék el.

15 éves voltam, amikor először találkoztam enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékossággal élő emberekkel és fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelent. Senki nem ült le velem beszélgetni előtte, hogy mire számítsak, mit kell tudni erről, hogy készüljek. Odamentem és mély víz…

Most 10 évvel később pedig én vagyok az, aki szimbolikusan is és szó szerint is mély vízbe dobom azt a 19 bátor, elszánt, tiszteletre méltó nőt, aki idén úgy döntött, hogy időt, energiát nem kímélve úszik értünk a Swimathonon.

Én tudtam, hogy az első pillanatok után, abban a percben, hogy egymásra néznek, egymás felé fordulnak és elkezdünk játszani, mindenki megnyugszik, feloldódik és rátalál a párjára. Így is lett. 5 perc után már alig hallottuk egymást a nevetéstől. Mindenki hatalmas karmozdulatok mellett adta tovább, hogy KIA és senki nem jött zavarba, ha valaki elrontotta a sort, vagy véletlenül rossz irányba indította. Nemsokára mindenki teljesen belefeledkezve rajzolt, gondolkodott, tervezett, próbált, ötletelt és megvalósított. Judit úgy táncolt Blankával, ahogy Blankát még sosem láttam és közben rengeteget nevetgéltek, de mi nem értettük, csak ők…belső poén lett. Lili pedig magamra elékeztetett, ahogy mindenki között a legfiatalabbként, a legnyitottabban, legbátrabban állt bele a feladatokba és játszott együtt a MáSzínház tagjaival. Gabi Gabinak lett a párja és lefoglalták a 6os számot, úgyhogy ettől kezdve ők lettek a 6os csodacsapat, ebből nem engedtek. Én pedig elfelejtettem izgulni, hogy vajon minden rendben megy-e és belefeledkeztem abba, ahogy Zsófi a párját vezeti a kézfejével és egy pillanatra sem néznek el, csak egymásra figyelnek.

A végén Adél odajött hozzám és azt mondta, hogy ő soha nem nevetett még ennyit és fáj az arcizma, úgyhogy most kipiheni magát. Igen, eltelt két óra és ölelkező, búcsúzkodó embereket láttam magam körül, akik telefonszámot, meg email címet cserélnek és a folyosón addig integetnek egymás után, amíg a másik el nem tűnik a látókörükből.

2 óra alatt… a MáSzínház új tagokkal bővült…és elindultunk a Swimathonon, ami azt hiszem most már mindannyiunknak többről szól, mint a KépMás, a pénzgyűjtés vagy a kampányolás.